Kibaszottul viszket a talpam. Le kellene lépni.

Nyaralnom kellene. Akár egy egész hetet is, vagy ilyesmi. Nincsenek nagy terveim; pillanatnyilag megelégednék azzal, hogy nyugodtan üljek egy körúti teraszon és ha a szemöldököm felhúzására hozna nekem valaki egy Long Islandet.

Mi a picsa vár tehát a postaládámban? Na mi, bassza meg? Persze, hogy ajánlott levélről figyelmeztető fecni. Feladó: APEH. Ki más, hogy baszná teherbe egy megvadult exkavátor. Hétfőn megyek postára, addig parázok csendben. Juteszembe... Kellemes híreket csak telefonon vagy e-mailben kapok. Levélben számla jön, baszogatás és utolsó felszólítások. Tényleg, miért is nem csengetett fel a tetves postás, amikor mindig itthon vagyok kora délután? Jah, mert egy szopósszájú geci, azért.

A boldogság egy kibaszott üres postaláda, amit csendben zabál a korrózió.

A Life of Agony továbbra is a világ egyik legjobb bandája. Kicsit féltem, hogy reagálok rájuk, amikor 12 évi rajongás után élőben nézem őket, de a teljesítmény az teljesítmény. Koncertekre fogok járni. Megint.